A világjáró tudós élete Isten kezében van...: 8-9. nap: Első megmérettetések

2012 Július 5-6

mottó: "Helyes munka és időbeosztással minden nehézséget át lehet hidalni..."

No hát akkor hogy saját magamnak mondjak ellent, így a fenti idézetet meg is cáfolnám rögtön, annak ellenére, hogy egyik kedvenc mondásomról van szó… Tegnap elkezdett teljesen darabokra hullani a laptopom… Pontosabban már egy ideje elkezdett játszadozni az idegrendszeremmel, de hát ott a Söridon meg egy újrainstallálással általában meg lehet oldani a kellemetlenségeket. Mint kiderült nem minden esetben… Tegnap lázasan készültem a pénteki prezentációmra, de a gép olyan szinten készen volt, hogy kb. semmit sem lehetett belátható határidőn belül csinálni vele. Úgyhogy 7-kor amikor hazaértem neki is estem egy csodás új Windows felpakolásának… Régebbi emlékeim felderengtek, hogy a laptopom videokártyája és a Bill Géc féle 7-es csoda annyira nem szereti egymást, de hát anno egy átvirrasztott éjszaka alatt orvosolni tudtam a problémát, úgyhogy most rendkívül lelkesen kezdtem bele a folyamatba (főleg mivel anno csináltam egy jegyzetet, hogy hogy kell megoldani a dolgot). 1 óra elteltével már internetem is volt, és a zenelejátszó is üzemelt, ám a videokártya még nem funkcionált… Csak az elrettentés miatt mondom, hogy az óta eltelt 22 óra, és a problémát még mindig nem sikerült orvosolni, cserébe a szemem kifolyik a rossz felbontás miatt. Viszont addig bűvöltem a rendszert, ameddig már csökkentett módban sem indul el… :) Nem baj, erre már lehet építkezni, úgyhogy a hétvége folyamán valamikor újratelepítés „One more time”, csak hogy a zenei szakkifejezéssel éljek…

No és akkor most az egyéb történésekről. Tegnap vettem valami kolbász szerű cuccot, ami egészen ehető, bár nem tudom, miért raknak bele ezek a szimpatikus svájci élelmiszermérnökök annyi köményt :) Megkóstoltam a FONTAL nevezetű sajtot is, ami bár füstöltnek néz ki messziről, kicsit sem az, viszont cserébe nagyon finom… Ma délután megtartottam életem első angol nyelvű prezentációját. Kicsit ideges voltam előtte, de hát ilyen az, amikor az ember elveszti a szüzességét. Kb. 30-40 percesre sikerült az előadásom, majd jöttek a szakmai kérdések. A professzor úr a végén odajött, hogy gratulál, mert jól sikerült az előadás, és hogy belépőnek ez tök szuper volt. Ennek nagyon örülök, de persze tudom, hogy az angolom az szerintem kritikán aluli volt és ezt próbáltam kompenzálni a kritikán felüli előadókészségemmel és mosolyommal, több-kevesebb sikerrel… Úgy néz ki cserébe, hogy találunk majd valami olyan témát, ami az eddigi munkáimmal valamilyen szinten szorosabban összefügg…

Másik nagy történése az elmúlt 2 napnak, hogy hosszas licitálás után úgy néz ki, hogy vettem egy biciklit. Mindjárt el is indulok érte „Dunakeszire”…

Ezen felül elkezdtem olvasni tegnap a Sue-tól kapott búcsúajándékomat is. Majd arról is bővebben beszámolok. A lényeg, hogy most jutott rá egy fél órám először, hogy elővegyem. A képeslaptól kicsit elérzékenyültem, meg úgy az egésztől… Furcsa belegondolni, hogy az életnek mennyivel nagyobb a fantáziája az enyémnél… Pár hónapja még Budapest keménymagjában éltem egy gyönyörű kis földszinti lakásban, és a közelben ott voltak a szeretteim és a barátaim. Most meg pontosan 1124 km-re csücsülök az egykori meghitt fészektől, egyedül…

Áptudét: Meló után elmentem „dunakeszire” a bicóért… Inkább mondhatnám, hogy Kőbányára (mondjuk a látvány nem hasonlítható azon kívül, h mindkettő külváros), mert a városközponttól kőkemény 10 perc alatt vitt ki a busz… Svájciak milyen kedvesek, egy idős néni látta, hogy balfácánkodok kezemben egy darab papirossal (hogy hol kell leszállni), aztán egyből megkérdezte, hogy segíthet e valamit. Mondtam, hogy angolul segíthet, és természetesen egyből váltott angolra, és elmagyarázta, hogy merre van a moszkvatér… Köniz-ben sétálgattam egy kicsit… Gyönyörű kis város… Közvetlen az erdők szomszédságában. Aztán megvettem a cangát egy kedves pártól, és hazabicikliztem keresztül az erdőn. Mire beértem Bümplizbe nyakamba szakadt egy hatalmas zuhé. Az emberek furán néztek, amikor egy vasaltinges idióta egyik kezében egy félig összetört esernyőt tart, a másikkal a kerékpár kormányát tartja, és teker… Hazaérve tartottam egy kis „ünnepséget” egyedül az első prezentációm tiszteletére finom, számomra kimondhatatlan nevű svájci sajttal (sajtokról majd egy külön bejegyzés is lesz valamikor), meg persze egy kis söröcskével. Még felfedeztem, hogy hogyan tudok majd mosni ruhát, meg a bicót Christiannal (lakótárs) levittük a pincébe, mert hogy itt sosincs gond, de jobb az elővigyázatosság (neki egyszer csórták el a cangáját). Huhh, még rengeteg élmény meg tapasztalat volt, de majd mindent szép lassan, mára ennyit…