Méghogy a szánkózás gyerekjáték...

2013. Január 11 – 2012. Január 20

mottó1: „Fel kell jutni a hegycsúcsra, még ha több darabban is.”

mottó2: „A sebesség mindegy, hisz az irány jó…”

mottó3: „Vezetés közben nem szabad félni, a sebességet azonban tisztelni kell. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, kirepülünk a pályáról. Nem túl kellemes érzés, ha nem tudod irányítani az autódat.”

Még múlthét pénteken munka után tartottunk egy kis kínai lakomát az egyetemen, abból az apropóból kifolyólag, hogy Yongchung kollegánk fia most töltötte be az egy éves kort. Ezúttal is gratulálok neki :). Yongchung felesége készített mindenféle husit, salátát. Finomak voltak nagyon.

Szombaton elmentem Gümligenbe, mivel a telefonom haldoklik, és hátha sikerül egy másikat beszereznem. Ezúttal nem jártam sikerrel, de hát, ami késik, arra várni kell. Este átmentem Vilohoz, mivel most egy hétig itt volt a prágai témavezetője (Magda), úgyhogy tartottunk egy finom vacsorázást-beszélgetést, majd az est végeztével hazabicikliztem a szakadó hóban.

Vasárnap délután átjött Masoud, Kinga és az éppen Strasburgból látogatóban levő Gosia barátnéje. Megkóstolták a magyar ragulevest, aztán fondüztünk és borozgattunk, majd megnéztünk egy filmet, amire már Christian is becsatlakozott.

Az elmúlt hét ismét kő kemény munkával telt, de a hétvégét érdemes volt kivárni.

Pénteken olyan hangulatban voltam, hogy semmihez nem volt kedvem, nagyon lehúzott az elmúlt pár nap. Az esti korcsolyázást is lemondtam, és inkább hazajöttem csinálgatni a dolgaimat. Hannes (a tulajbácsi) kitalálta, hogy mi lenne, ha csatlakoznék a fondüpartiba, mert jön át mindjárt a cimborája. Kicsit jobb lett a kedvem szerencsére az est végére.

Szombaton reggel koránkelés volt, hiszen el kellett érnem a vonatot Grindelwald-ba. Grindelwald egy kicsinyke falucska (síparadicsom), Interlakentől félórányi vonatútra. Ami miatt most éppen mentem (sajna majdnem mindenem van már itt, kivéve síbakancs), hogy kipróbáljam a világ leghosszabb szánkópályáját. Itt a szánkózást nem úgy kell elképzelni, mint ami a magyar képzeletünkben él, hogy az ember felmegy a dombtetőre, aztán szépen leszánkózik 10 métert és juhúúú… Itt 1647 méter szintkülönbséget tesz meg az ember (nagyobbat, mint az egész Kékestető).

Szánkóbérlés után felmentünk felvonóval First-ig (2168 m), majd onnan következett egy bő 3 órás hegymászás fel a hegycsúcsra (Faulhorn, 2681 m). Hát eléggé jó kis túra meg kell vallani. A hó le van ratrakolva egy vékony sávban, de ha a szélén mész, akkor nem ritka, hogy térdig-combig süppedsz el a hóban. Vannak eléggé meredek szakaszok, és hát ugye a 6-7 kilós szánkót is húznia kell az embernek. A Bachsee mellett vezetett az utunk, (ez egy hegyi tavacska) de teljesen be volt fedve hóval, úgyhogy csak a „körvonalait” láttuk. A legnehezebb szakasz az utolsó párszáz méter volt, hiszen ott már nem volt lenyomva a hó, a lejtése a hegyoldalnak kb 40-45°-os lehetett, és térdig-combig érő hóban kellett mászni (ilyenkor agyal el az ember, hogy „miajóéletnek kellett nekem ebbe belevágni” :)). Én erre az utolsó szakaszra nem cipeltem a szánkót, mert nem őrültem meg, a többiek mondták, hogy de az jó, mert lehet rá támaszkodni. Hát mondom, ti tudjátok… Hihetetlen küzdelmek árán sikerült felérni a csúcs mellett levő szállodához (télen zárva van, és nyáron is csak helikopterrel tudják felhozni a kaját-piát). Onnan már csak egy kisebb meredek résszel kellett megküzdenem, hogy végre felérjek a csúcsra. Gyönyörű kilátás nyílt a Thunersee-től elkezdve a Wallis-i svájci-olasz Alpokig. Fantasztikus látvány volt, de ekkorra már annyira kimerültem, hogy kb. csak most tudatosult az agyamban egy nappal később, hogy hova is jutottam fel. A többiek a szállónál feladták a küzdelmet. Általában így szokott lenni, nem mindenki jut fel a csúcsra, és sokan pár méterrel a vége előtt adják fel. Ez Magyarországról furának tűnhet, de aki mászott már hegyet, az tudja, hogy hogyan megy ez. A csúcson írtam egy smst, ami alatt teljesen le is fagyott a kezem, mert odafent már igencsak hideg volt. Nézelődtem, fotózgattam és konstatáltam, hogy eljutottam oda ahol még a madár se jár. Ebben a pillanatban elkezdtek csiripelni vagy károgni, vagy nemtudommitcsinálni ilyen fekete madarak. Mosolyogtam, hogy erről ennyit. Visszamásztam a hotelhez, ahol a többiek pihentek. A madarak azért jöttek oda, mert kaját reméltek tőlünk, és pofátlanul fél méterre tőlünk lecsücsültek. A pihenés után elindultunk lefele. Ahol hagytam a szánkómat ott még pihentünk egy kicsit, én forró teát öntöttem éppen, Artur cimborám a bakancsával babrált, amikor Cancan besüppedt a hóba, és véletlen elengedte a szánkójának a kötelét (na, ez az, amit sosem szabad)… A szánkó szépen lassan megindult. Cancan próbált utána ugrani, de nem érte el. Én pár méterre voltam, és ha eldobom a forró teát akkor lehet, hogy lett volna esélyem utána futni-vetődni, de kicsit lassan kapcsol az ember a csúcshódítás után, szóval a szánkó szépen begyorsult, és egy párszáz méteres szakadékba zuhant… Na mondtuk, hogy ez legyen a legnagyobb tragédia a mai napban, úgyhogy nekiindultunk a pályának. Hát meg kell vallani nem szívbajosoknak találták ki ezt a sportot. Megállni szinte lehetetlen, maximum kicsit lassítani. Elején éreztem az adrenalint, és a gyönyörű tájra sem sikerült igazán koncentrálni akkor még :). Azt tanácsolom, hogy aki nem rutinos szánkós az ne vágjon bele ebbe a pályába. Nem ritkák a pályán a 90°-os meg 180°-os kanyarok, és mivel nem túl széles az egész, könnyedén ki lehet sodródni. Sebességet tekintve én igyekeztem lassabban menni eleinte (már amennyire lehetett fékezni), azután ahogy belejöttem a dologba jobban elmertem engedni a paripát. Arturék gps-el mérték és ő nekik a csúcssebességük „csak” 45 km/h volt a mai napon, bár múltkor 60-at mért Artur egyedül. Egyik kanyarban sikerült elszállnom, mint a győzelmi zászló, mivel eléggé meredek szakasz után következett egy nagyon éles forduló. A szánkó az befúródott a szűzhóba, én meg repültem pár métert fejjel bele a hóba :). Többiek csak röhögtek utána, hogy tetőtől talpig mindenem havas lett. Természetesen ők is kisodródtak egyik kanyarban. Amúgy szerencsére úgy van megcsinálva a pálya, hogy a veszélyesebb kanyaroknál van oldalt háló, ami felfogná az embert, ha kirepülne, szóval meghalni nem nagyon lehet itt, de a nem szakadék szélű kanyaroknál eléggé gyakori, hogy az ember repül egyet. :). Jó kis móka volt, teljesen a város széléig sikerült leszánkóznunk. Elvileg teljesen a vasútállomásig el lehet siklani, csak a városban most már fel volt szórva az út kicsit, úgyhogy az utolsó párszáz métert már gyalog kellett megtenni. Cancan jól be volt ijedve, hogy kifizettetik vele a szánkót. A boltos csak legyintett: „ez már nem az első eset idén, majd nyáron megkeresem a hegyen, úgyhogy semmi probléma”. Jó fáradtan felültünk a vonatra, ahol teljesen véletlenül összefutottunk Anita barátunkkal. Végigdumáltuk a hazautat, majd elbúcsúzást követően én még átmentem kicsit Vilohoz. Rántottsajt parti volt, amit ketten csináltak Magdával. Beszélgettünk egy jót, majd rájöttem, hogy nincs lakáskulcsom, mert a másik nadrágomban felejtettem reggel, úgyhogy a 11-es vonattal hazajöttem.

A vasárnap a túrából visszamaradt izomlázzal, és pihengetéssel telt.

Itt egy videó tekinthető meg, amit már a pálya alsó részén csináltam (fent esélyem se sok lett volna kamerázni és a pályán maradni egy-időben :)):

A fotókért köszönet Cancan-nak és Arturnak.

Yongchun

Nyamiiii

Jasmin és Masoud

Vilo

Magda

Pavlito

Interlaken

Grindelwald falucskájának főutcája

Ez a szálló, innen már csak egy kicsit kellett mászni a csúcshoz

Csúúúcs

Na igen, ezt a kesztyűt nem ehhez találták ki

Háttérben elvileg a svájci-olasz határ és a Wallisi havasok

Ellátni Interlakenig és a tóig

A hegyi kéregető

Esés után pár perccel

Nefotózd a jetit.

Kb. félúton kapcsoltuk be a gps.t

Kicsi a világ, hol máshol is futnánk össze Anitával mint itt a vonaton!?

Eltelt egy hónap...

2012 December 17 – 2013 Január 11

mottó1: „Az utazásban időnként a helyváltoztatás a legjobb élmény. Ahogy megy a táj, ahogy együtt vagy a helyiekkel, ahogy múlik az idő. Igazából mindegy, milyen körülmények között, csak haladj. Minél lerobbantabb és fárasztóbb, annál szebb emlék lesz belőle.”

mottó2: „Légy a két látó szeme az én távolba látó lelkemnek, és úgy írd le, amit láttál: a tengert, a földeket, a népeket, hogy olvasván, behunyt szemmel úgy lássam ezt a csodálatos, sokszínű világot, amint neked megadatott látni...”

mottó3: „Csavarogni jó egyedül... Meghalni nem...”

Kereken egy hónapja nem írtam már ide semmit, úgyhogy lassan itt volt az ideje pótolni ezt a hiányosságot, és igyekezni gyakrabban jelentkezni ezen a fúrumon a jövőben, és nem eltűnni ilyen hosszú időre... Természetesen egy egész hónap történéseit (volt bőven) nem lehet egyetlen blogbejegyzésben részletesen elmesélni (igazándiból nem is kell mindenről tudni), de azért a főbb motívumokat megpróbálom érzékeltetni. Első körben szeretném megjegyezni és megköszönni, hogy ameddig én az elmúlt egy hónap alatt (hazautat is beleszámolva) bejártam „fél európát”

- a matematikusok és a kötekedők miatt mondom, hogy amennyiben Oroszországot is európához számoljuk (és a Máltai Lovagrendet nem tekintjük országnak, mivel nincs saját földterülete (mégis országnak mondják)), szóóval úgy valójában „csak” 13,3%-át jártam be a kontinens országainak, ami az 50-től messze áll, de egy hónap alatt nekem mégis a fél világnak tűnt -,

 addig a blogom olvasótábora tovább bővült ilyen megtisztelő helyszínekről, mint Egyesült Arab Emirátus, Ausztria, Csehország, Japán, Thaiföld és Grúzia, szóval köszönöm a töretlen olvasást... Lassan lehet több nyelven is kéne írni. Amúgy elgondolkodtam azon, hogy jó lenne az összes országot meglátogatni ahonnan ti nézelődtök, de félnék, hogy lenne pár lelkes elmebeteg pajtásom, akik az anktarktiszról vagy a marsról olvasnák a blogomat, és azok az uticélok jelen pillanatban kicsikét távolabb esnek az elkövetkező pár év terveitől (bár az Anktarktisz az benne van, és soha ne mondd, hogy soha). No de inkább lássuk csak szép sorjában a dolgokat:

Ugye a hazautamat ami nagyon kalandos volt azt már leírtam. Következett ezek után három hét jól megérdemelt „pihenés” a szülőhazámban. Legalábbis eleinte még így véltem, amikor leszállt a repülőgépem ferihegyen. Igazándiból tudtam (csak nem sejtettem), hogy közel sem lesz itt szó, semmiféle pihenésről. :) Nagyvonalakban majdnem egész otthon tartózkodásomra igaz volt a mondás, miszerint „tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fogok”. Már nulladik napon reggelig sikerült átbeszélgetnem az éjszakát... Szerencsére sikerült levezényelni az idén már 5.szörre megszervezett „bádimájki és barátai blueskarácsonya”-t, ahol szerencsére sok vendégzenész is tiszteletét tette. Szerencsére Bálint cimborámnak köszönhetően hangszerem is lett (köszi), hiszen a sajátok nem tartózkodtak elérhető közelségben. Sajnos csúszással indult az est, mivel a hangtechnika környékén voltak fennakadások, de végülis minden rendben ment.  Rengeteg barátom és ismerősöm eljött, aminek nagyon örültem, hiszen sokakkal nagyon rég találkoztam. Mondták is sokan, hogy rég láttak... Régen én is... A koncert után elkezdődött egy erős kareoke. A buli jóságát-nemjóságát az is jelzi, hogy egy (kicsit sem) úriembert már a buli elején eltávolítottak a helyszínről miután azt hitte, hogy ő superman, és kézzel-fejjel előre belerepült egy szekrénynyi evőeszközbe, buli végeztével meg az egyik hölgy gondolta úgy, hogy a taxi helyett inkább a mentőket választja. Akik viszont képben is voltak azoknak tetszett a buli, úgyhogy csak így tovább, jövőre ismét együtt karácsonyozunk!!!

Időközben túléltünk egy világvégét, úgyhogy pár nappal később (10 év után újra) elmentem egy pankbuliba. Angliából hazaszakadt kollegával úgy gondoltuk, hogy buli előtt megiszunk egy kávét a szép emlékű „egy falat két korty”, ma már „rendelő” néven üzemelő intézményben (tiszta Rejtői eddig ez a bejegyzés, és a „vicc”, hogy ezen a helyen tényleg az úri közönség táncol)... Haverom röhögéssel kísért megrökönyödéssel konstatálta, hogy amint leértem a helyre, az összes idősebb fogyasztóvendég a nyakamba borult, hogy mi újság van velem, és még a játékgépezést-dartsozást is abbahagyták egy fél pillanat erejéig. Később fogtuk magunkat és átmentünk a koncerthelyszínre, hiszen már vártunk nagyon pár zenekart.  „Érdekes” módon a buliban összefutottam több mint tíz cimborával. Táncoltam pár jót, bár Édesapám szerint ez inkább „durva diszkó” vagy „tömegverekedés” és nem lehet a tánc névvel illetni eme fajtáját a testmozgásnak. Az est folyamán megállapítottam, hogy nem csak én, hanem az egész társadalom öregszik. Kevesebb taraj, kevesebb tarhálás, és mindenkinek volt pénze belépőre, sörre, szigerettre. (Akiknek nem, azokat már délután fél7kor elvitte a mentő/rendőrség a bejárat elől, mert ők már akkor nem tudtak válaszolni ama alap kérdésre, hogy „Do you know where you are?”). Szerintem amúgy a diplomások száma is jelentősen megnőtt az elmúlt 10 évben, és az átlagéletkor is. A régi kedvenc zenekarok tették tiszteletüket, majdnem egész este énekeltem. A buli végeztével sikerült a backstage-be is bekeverednem, mivel véletlen elvesztődött egy telefon, és hát ki más is vállalta volna a nemes feladatot, hogy Imre Norbival letárgyalja a színfalak megett, hogy azt találták e meg vagy sem. (Persze olvasóim 99%-ának ezek a nevek, hogy Imre Norbi, Megyeri Feri, Huszár János István, Kassai Gábor valószínűleg semmit nem jelentenek (bár valószínűleg azok a nevek sem, hogy Buddy Guy, Mississippi Fred McDowell... :), de ez nem is baj ).

Voltam még egy jó kis lakomán Gödöllőn, voltam otthon pár napot karácsonyozni családi körben (jó volt nagyon kicsit otthon is lenni), találkoztam sok cimborámmal mindenfelé a pesti éjszakában. Egyik ilyen reggelig tartó eszmecsere alkalmával vetettem fel, a tőlem már nem annyira szokatlan ötletet saját magamnak és a többieknek is: „Mi lenne ha lelépnénk? Kb MOST!”. Erre szerencsére azt a választ kaptam a cimboráktól, amiért a cimboráim, hiszen követték a „mozijegyet egyet vegyek? vegyél kettőt veled megyek” elvet, és egyből rávágták, hogy IGEN! Rövid diskurzus és mentális ütlegelés után letárgyaltuk, hogy unalmas itten pesten, úgyhogy lemegyünk szerbiába szilveszterezni, mert az nekünk jó lesz.

Szerencsém volt találkozni Ágiékkal-Füliékkel is, akikkel egy akkora hatalmas bulit toltunk, hogy majdnemhogy az év bulija címet kiérdemelte az az éjszaka. Egészen szolidan indult az est, majd átcsapott egy frenetikus kareoke buliba, ahol rájöttem, hogy Elvist énekelni AC-DC hangon nem annyira nyerő, és hogy Tim cimborámat beiratom egy énektanárhoz (magammal együtt), ha egyszer majd nagy leszek :)

Időközben még összeszedtem egy jó kis megfázást is, de hát így jár, aki József Attila szobornál legénykedik a dunaparton egy szál pendelyben a minusz 6 fokkal nem törődve, és a földön tanyázik egy órát... De megérte…

Szóval az év utolsó napján enyhén lázasan és eléggé kétségektől nyüglődve végülis beültünk a kicsikocsiba és dél felé vettük az irányt. (Azon kívül, hogy a társaság 66%-a felettébb rossz egészségi állapotnak örvendett a hajnali órán további bizakodásra adott okot az a tény is, hogy a kocsi oldalán ilyen feliratok díszelegtek, hogy „Magyarok szövetsége” és satöbbi, és hát életbiztosítást elfelejtettünk kötni az út előtt, de hát ha „kicsi a tét, a kedvünk sötét”...). Az út eléggé zökkenőmentesen telt (főleg, hogy én kb végigaludtam az egészet). Mondjuk a határon nem teljesen értettük, hogy miért motoznak, mégis mi a vihart akarnánk mi becsempészni szerbiába... Megérkezésünk után jó alaposan bevásároltunk a közeli boltban, majd kerestünk egy gyíkhusost. Ettünk plejskavica-t, ami a világ egyik legjobb találmánya. Mindenféle darált gyíkból összegyúrnak egy hatalmas „hamburgerpogácsát”, azt előtted megsütik grilllapon, majd beleteszik egy akkora pitába mint a fejed. Ezek után kb fél kiló zöldséget-szószt kérhetsz bele, a végén a nő már alíg bírja fogni a kezében, majd a kezedbenyomja, és nagyonilletlenül megkűzdhetsz vele. Ezt a legjobb tenni buszmegállóban ahol az emberek nézik ahogy folyik rajtad mindenféle lé végig, és röhögsz miközben kiáll a fejedből egy focilabdányi szendvics. És ezért az egész játékért kőkemény 500-600 jómagyar forintnyi dínárt (!?) kell leperkálni... A pesti gyros ehhez képest fogpiszkáló... Este nagy lelkesedéssel kerestünk bulihelyeket az interneten, de a szálloda tulajának pálinkája meggyőzött minket arról a tényről, hogy jó lesz nekünk itt is. Úgyhogy gitározással-beszélgetéssel telt az est, melybe a tulaj és családja is becsatlakozott nagy örömünkre, mivel nagyon jófejek voltak.

Másnap (nem szó szerint, mivel egyikünk se vitte túlzásba a kólázást) elmentünk, és meglátogattuk a Szent Száva katedrálist, amely a világ legrégebben épülő paroszláv temploma címmel is „büszkélkedhet”, továbbá benne van a világ 10 legnagyobb székesegyházában (és így már 2-őt láttam is az elmúlt pár hét alatt). A templom még tényleg nincs kész, belül betontalaj, és kb minden felállványozva. Ez a híveket természetesen nem riasztotta vissza (és a didergető minusz fokok sem), és mindenki imádkozott, csókolgatta a szent ikonokat (Itt ez a módi. Odaállnak a szentképek elé, imádkoznak, és csókolgatják, egy úr meg időközönként körbesétál és lemossa a ráfagyott nyálat a képekről). Láttunk egy misét is, ami nagyon hangulatos volt, mivel 4 énekes kísérte az egészet. A templom után még sétáltunk egyet a belvárosban, majd hazamentünk melegedni. Utolsó nap összepakoltunk reggel, és nekiindultunk a városnak ismét. Reggel még a tulaj mondta, hogy mindenképpen inni kell egyet az egészségünkre vele (errefele szeretik a madzsarokat). Közben egy szerb-svájci üzletemberrel is összehaverkodtunk, akiről kiderült, hogy nagyon nagyon régen szomszédom volt még amikor pesten hobóztam jobbra-balra a dunának a másik oldalán. (Sztorikat privátban mesélek, ha valakit érdekelne, és elmúlt 18 éves, mert 8 év után realizáltam, hogy ezzel a bácsival történtek azok a dolgok, amiken évekig röhögtünk SolymászDani cimborámmal. Kicsi a világ, nem hittem, hogy az illető „úrral” épp szerbiában találkozok.) Szóval a „reggeli” után elmentünk megnézni a Nándorfehérvári várat, jó alaposan besétáltuk aztán elindultunk hazafele. Természetesen útközben még ettünk egy kihagyhatatlan plejskavica-t, nehogy korogjon a gyomrunk hazafele. A határon való átkelésnél majdnemhogy a következő diskurzus is lezajlhatott volna a határ szorgos őre, és egyikünk között, mivel 2,5 méteres kispajtásom őszintébb, mint a sokévi átlag, de a következő beszélgetés természetesen csak egy fiktív történet, hiszen mi sosem lépjük át, sem határokat sem jogszabályokat (szóval az alább olvasható párbeszéd a képzelet szüleménye, bárminemű hasonlóság élő, vagy részeg személyekkel, és a valósággal csak a véletlen műve):

„-Jóestét, nyissa fel a csomagtartót. Hoznak valami szeszesitalt haza?

-hát van nálunk egy kis pálinka.

-Kb mennyi? Literben.

-Hát úgy kb 4, és...

(fejenként 1 a megengedett, szóval három állampolgár esetén ezt ki lehet matekozni, hogy már ebben a pillanatban problematikás a kérdéskör, és hát, ha a határőr ebben a pillanatban nem vág a beszélő szavába, akkor szépen bevallja az egyéb italokat is, amivel sokszorosan meg lettek volna szegve a vámszabályok).

-Hát az baj…

-És akkor most mit tudunk csinálni? Itt pakoljuk ki, vagy igyuk meg most azonnal még 3 méterrel hátrébb?

-Hova utaznak?

-Magyarországra

-Akkor jó utat. Jaaa, és cigeretta van önöknél?

-Van

-Mennyi?

-EGY!

(na ez is hihetetlenül hihető volt, a határőr szerintem itt már nagyon röhögött magában)

-Karton? Mert akkor az újfent problémás…

-Nem, egy doboz

(három embernél, hihető)

-Akkor jó utat

Hazaérve volt időm egy kicsit pihenni, ám a betegségem egyre komolyabbra fordult (antibiotikum, s mi szem szájnak ingere, de legalább támogattam a magyar gyógyszeripart egy kicsit), úgyhogy nem nagyon mentem már sehova sem, és sajnos nem is igazán tudtam január elején találkozni senkivel már akivel szerettem volna, csak 1-2 emberrel. Még szerbia előtt megvettem amúgy a visszajegyemet svájcba a MÁV honlapján keresztül az egyedüli vonatra, amelyre volt még hely. Szépen kaptam is az sms-t, hogy a tranzakció sikeres, úgyhogy teljesen nyugodtan ültem a babérjaimon, hogy hétfő reggel már munkába is fogok tudni állni. No hát tévedtem... Szombaton kimentem a keletibe, hogy akkor nyomtassák ki a jegyemet, és hát 1 órás több helyen való sorbaállás és tárgyalás után kiderült, hogy bár a jegyemet valóban kifizettem és valóban a tranzakció sikeres és ez az ő rendszerükben is látszik, ám a jegyem mégsincs meg, mert a rendszer összeomlott, és időközben eladták a jegyemet, de ne aggódjak, mert ugyan arra a vonatra vehetek 3*os áron jegyet, és az előre levont pénzt meg majd egyszer visszaadják... Hát ekkor már elkezdett ismét bújkálni bennem a kisördög, ami megérkezésemkor is egyből a hatalmába kerített, és csak a családom meg a barátok miatt nem erre koncentráltam végig: MINÉL ELŐBB LELÉPNI INNEN... Lázas telefonálásokkal sikerült egy nagyon alternatív megoldást kitalálnom, így végülis hazajutottam svájcba.

Vasárnap reggel vonattal lementem Győrbe (persze azon a pár km-en is sikerült késést összehoznia a MÁV-nak, pedig kivételesen se hó se semmi nem volt...). Győrből kocsival elvittek svájcba (sikerült egy ilyet leszerveznem), majd St. Gallenből, Zürichen keresztül vonatozva estére már a saját ágyikómban pihenhettem.

Az első munkahét jó kemény volt, bár itt mindegyik munkahét az. Azért itt konstatálja az ember egészen hamar, hogy máshogy működnek a fogaskerekek. Pl. a svájci „vonatigazolványom” (ami 50%-os kedvezményre jogosít), nem volt nálam, de a néni csekkolta a pályaudvaron, hogy nekem van, úgyhogy pár frank ellenében kiállított nekem egy ideiglenest, és megkaptam a kedvezményes jegyemet… MO-n próbáljunk meg magyarázkodni, hogy épp nincs nálam a diák-közalkalmazotti kártyám. Aham… Az új személyi igazolványomat is kiváltottam első héten, itt sem volt semmi különösebb fennforgás. (Miért is lett volna). Errefele majdnem, hogy élményszámba megy a hivatalos dolgok intézése.

A további napok történéseiről is beszámolok nagyon hamar (gondolom már így is túl hosszan írtam, és kis % fogja elolvasni), csak az elmúlt pár nap dolgainak köszönhetően totális agyfrásszal értem haza az imént, lelki battery-m lemerülőben van (még a ma esti sportolást is kihagytam ezek miatt), de ennek örömére mindjárt csinálunk egy fondüt házigazdámmal, nehogy rosszkedvvel, emózva indítsam a hétvégét, ami amúgy is eléggé veszélyes lesz. De ha a következő blogbejegyzés is megjelenik várhatóan hétfő környékén, akkor az azt jelenti, hogy túléltem, és nem kerültem se kórházba, se máshova...

Amúgy az egész történésért köszönet illet mindenkit, akivel találkoztam, és mindenkit, akivel nem. Sajnos pár emberrel kevesebb időt tölthettem, mint szerettem volna, de majd mindenre lesz idő, hiszen „az élet nekem egy óriáskerék, körben táncoló jegesmedvék…”, és amúgy is „Helyes munka és időbeosztással minden nehézséget át lehet hidalni”… Külön köszönetet érdemel Édesapám a szálláslehetőségért, Édesanyám,Hugom,Laci a jókedvben töltött karácsoNyesté-ért. Továbbá köszönöm az én drága pajtásaimnak, hogy találkoztak velem, remélem a zene tetszett, a csoki, pálinka ízlett mindenkinek, aki nem kapott az reklamáljon, és majd kap egyet (jól hókonnyomom egy döglött hallal). Hétfőn igyekszem jelentkezni! Csóközön, és világbéke…

A fotókért köszönet Saphirának, Wolfnak, és a Magyar Fogorvosok és Méhészek Egyesületének:

No akkor most mileszmár!?

Csodálkozom, hogy ilyen fejjel kiengedtek minket európából...

Hányan vannak? Nem hányunk, HÁRMAN...

Mi zajlik a nagyvilágban?

Nándor fehér vára

Na igen, Szerbiában mai napig lebombázott házakat látni...

Sisnél csak a pljeskavica a nyerőbb

Kapott egy ölelést a lázas förevőrálónsrác is

Totya

Tiszta művészet, pedig én igazi vagyok

Szt. Száva katedrális

Kérsz bele egy kis "hágymát" is? Akkor nincs városi béled...

A kép nem adja vissza a valódi méreteket, és a szendó tartalmát...

Tárgyaljuk, hogy jövőre melyik országot tesszük magunkévá

Na eztet ti sem gondoljátok komolyan!?

Vannak más rokkerek-blúz arcok errefele...

"Egész szerbia felett felhőtlen az ég... aham"...

"Az IFOR végre rendet teremtett, ne hálálkodj. Felejtsd el!"

"Kéne egy tank"

Balkán Szindróma

Nándor fehér várának kápolnája...

Itt még nem sejtettük... Mit nem sejtettünk?

How far are you?