A világjáró tudós élete Isten kezében van...: Méghogy a szánkózás gyerekjáték...

2013. Január 11 – 2012. Január 20

mottó1: „Fel kell jutni a hegycsúcsra, még ha több darabban is.”

mottó2: „A sebesség mindegy, hisz az irány jó…”

mottó3: „Vezetés közben nem szabad félni, a sebességet azonban tisztelni kell. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, kirepülünk a pályáról. Nem túl kellemes érzés, ha nem tudod irányítani az autódat.”

Még múlthét pénteken munka után tartottunk egy kis kínai lakomát az egyetemen, abból az apropóból kifolyólag, hogy Yongchung kollegánk fia most töltötte be az egy éves kort. Ezúttal is gratulálok neki :). Yongchung felesége készített mindenféle husit, salátát. Finomak voltak nagyon.

Szombaton elmentem Gümligenbe, mivel a telefonom haldoklik, és hátha sikerül egy másikat beszereznem. Ezúttal nem jártam sikerrel, de hát, ami késik, arra várni kell. Este átmentem Vilohoz, mivel most egy hétig itt volt a prágai témavezetője (Magda), úgyhogy tartottunk egy finom vacsorázást-beszélgetést, majd az est végeztével hazabicikliztem a szakadó hóban.

Vasárnap délután átjött Masoud, Kinga és az éppen Strasburgból látogatóban levő Gosia barátnéje. Megkóstolták a magyar ragulevest, aztán fondüztünk és borozgattunk, majd megnéztünk egy filmet, amire már Christian is becsatlakozott.

Az elmúlt hét ismét kő kemény munkával telt, de a hétvégét érdemes volt kivárni.

Pénteken olyan hangulatban voltam, hogy semmihez nem volt kedvem, nagyon lehúzott az elmúlt pár nap. Az esti korcsolyázást is lemondtam, és inkább hazajöttem csinálgatni a dolgaimat. Hannes (a tulajbácsi) kitalálta, hogy mi lenne, ha csatlakoznék a fondüpartiba, mert jön át mindjárt a cimborája. Kicsit jobb lett a kedvem szerencsére az est végére.

Szombaton reggel koránkelés volt, hiszen el kellett érnem a vonatot Grindelwald-ba. Grindelwald egy kicsinyke falucska (síparadicsom), Interlakentől félórányi vonatútra. Ami miatt most éppen mentem (sajna majdnem mindenem van már itt, kivéve síbakancs), hogy kipróbáljam a világ leghosszabb szánkópályáját. Itt a szánkózást nem úgy kell elképzelni, mint ami a magyar képzeletünkben él, hogy az ember felmegy a dombtetőre, aztán szépen leszánkózik 10 métert és juhúúú… Itt 1647 méter szintkülönbséget tesz meg az ember (nagyobbat, mint az egész Kékestető).

Szánkóbérlés után felmentünk felvonóval First-ig (2168 m), majd onnan következett egy bő 3 órás hegymászás fel a hegycsúcsra (Faulhorn, 2681 m). Hát eléggé jó kis túra meg kell vallani. A hó le van ratrakolva egy vékony sávban, de ha a szélén mész, akkor nem ritka, hogy térdig-combig süppedsz el a hóban. Vannak eléggé meredek szakaszok, és hát ugye a 6-7 kilós szánkót is húznia kell az embernek. A Bachsee mellett vezetett az utunk, (ez egy hegyi tavacska) de teljesen be volt fedve hóval, úgyhogy csak a „körvonalait” láttuk. A legnehezebb szakasz az utolsó párszáz méter volt, hiszen ott már nem volt lenyomva a hó, a lejtése a hegyoldalnak kb 40-45°-os lehetett, és térdig-combig érő hóban kellett mászni (ilyenkor agyal el az ember, hogy „miajóéletnek kellett nekem ebbe belevágni” :)). Én erre az utolsó szakaszra nem cipeltem a szánkót, mert nem őrültem meg, a többiek mondták, hogy de az jó, mert lehet rá támaszkodni. Hát mondom, ti tudjátok… Hihetetlen küzdelmek árán sikerült felérni a csúcs mellett levő szállodához (télen zárva van, és nyáron is csak helikopterrel tudják felhozni a kaját-piát). Onnan már csak egy kisebb meredek résszel kellett megküzdenem, hogy végre felérjek a csúcsra. Gyönyörű kilátás nyílt a Thunersee-től elkezdve a Wallis-i svájci-olasz Alpokig. Fantasztikus látvány volt, de ekkorra már annyira kimerültem, hogy kb. csak most tudatosult az agyamban egy nappal később, hogy hova is jutottam fel. A többiek a szállónál feladták a küzdelmet. Általában így szokott lenni, nem mindenki jut fel a csúcsra, és sokan pár méterrel a vége előtt adják fel. Ez Magyarországról furának tűnhet, de aki mászott már hegyet, az tudja, hogy hogyan megy ez. A csúcson írtam egy smst, ami alatt teljesen le is fagyott a kezem, mert odafent már igencsak hideg volt. Nézelődtem, fotózgattam és konstatáltam, hogy eljutottam oda ahol még a madár se jár. Ebben a pillanatban elkezdtek csiripelni vagy károgni, vagy nemtudommitcsinálni ilyen fekete madarak. Mosolyogtam, hogy erről ennyit. Visszamásztam a hotelhez, ahol a többiek pihentek. A madarak azért jöttek oda, mert kaját reméltek tőlünk, és pofátlanul fél méterre tőlünk lecsücsültek. A pihenés után elindultunk lefele. Ahol hagytam a szánkómat ott még pihentünk egy kicsit, én forró teát öntöttem éppen, Artur cimborám a bakancsával babrált, amikor Cancan besüppedt a hóba, és véletlen elengedte a szánkójának a kötelét (na, ez az, amit sosem szabad)… A szánkó szépen lassan megindult. Cancan próbált utána ugrani, de nem érte el. Én pár méterre voltam, és ha eldobom a forró teát akkor lehet, hogy lett volna esélyem utána futni-vetődni, de kicsit lassan kapcsol az ember a csúcshódítás után, szóval a szánkó szépen begyorsult, és egy párszáz méteres szakadékba zuhant… Na mondtuk, hogy ez legyen a legnagyobb tragédia a mai napban, úgyhogy nekiindultunk a pályának. Hát meg kell vallani nem szívbajosoknak találták ki ezt a sportot. Megállni szinte lehetetlen, maximum kicsit lassítani. Elején éreztem az adrenalint, és a gyönyörű tájra sem sikerült igazán koncentrálni akkor még :). Azt tanácsolom, hogy aki nem rutinos szánkós az ne vágjon bele ebbe a pályába. Nem ritkák a pályán a 90°-os meg 180°-os kanyarok, és mivel nem túl széles az egész, könnyedén ki lehet sodródni. Sebességet tekintve én igyekeztem lassabban menni eleinte (már amennyire lehetett fékezni), azután ahogy belejöttem a dologba jobban elmertem engedni a paripát. Arturék gps-el mérték és ő nekik a csúcssebességük „csak” 45 km/h volt a mai napon, bár múltkor 60-at mért Artur egyedül. Egyik kanyarban sikerült elszállnom, mint a győzelmi zászló, mivel eléggé meredek szakasz után következett egy nagyon éles forduló. A szánkó az befúródott a szűzhóba, én meg repültem pár métert fejjel bele a hóba :). Többiek csak röhögtek utána, hogy tetőtől talpig mindenem havas lett. Természetesen ők is kisodródtak egyik kanyarban. Amúgy szerencsére úgy van megcsinálva a pálya, hogy a veszélyesebb kanyaroknál van oldalt háló, ami felfogná az embert, ha kirepülne, szóval meghalni nem nagyon lehet itt, de a nem szakadék szélű kanyaroknál eléggé gyakori, hogy az ember repül egyet. :). Jó kis móka volt, teljesen a város széléig sikerült leszánkóznunk. Elvileg teljesen a vasútállomásig el lehet siklani, csak a városban most már fel volt szórva az út kicsit, úgyhogy az utolsó párszáz métert már gyalog kellett megtenni. Cancan jól be volt ijedve, hogy kifizettetik vele a szánkót. A boltos csak legyintett: „ez már nem az első eset idén, majd nyáron megkeresem a hegyen, úgyhogy semmi probléma”. Jó fáradtan felültünk a vonatra, ahol teljesen véletlenül összefutottunk Anita barátunkkal. Végigdumáltuk a hazautat, majd elbúcsúzást követően én még átmentem kicsit Vilohoz. Rántottsajt parti volt, amit ketten csináltak Magdával. Beszélgettünk egy jót, majd rájöttem, hogy nincs lakáskulcsom, mert a másik nadrágomban felejtettem reggel, úgyhogy a 11-es vonattal hazajöttem.

A vasárnap a túrából visszamaradt izomlázzal, és pihengetéssel telt.

Itt egy videó tekinthető meg, amit már a pálya alsó részén csináltam (fent esélyem se sok lett volna kamerázni és a pályán maradni egy-időben :)):