A világjáró tudós élete Isten kezében van...: A hazaút

2012 December 15-16

mottó 1: "A múzeumokat, épületeket, tájakat megnézheted akár képen is, de a beszélgetéseket és tapasztalatokat semmi sem pótolja"

mottó 2: "Senki sem születik világutazónak, sem átlagon felül tökös, bevállalós embernek. Időközben lesz azzá - vagy nem."

Előbb utóbb eljön az az idő is, amikor a világjáró tudósnak is haza kell mennie a szülőföldjére, legalább egy kis időre "megállni", hogy a szeretteivel is legyen és kipihenje az egész évi fáradalmakat. A blogom mostantól kicsit át fog alakulni, de mivel sokan mondtátok, hogy szeretik olvasgatni az irományaimat, így folytatom az írást ugyan úgy a hétköznapi életemről, mint az általam bejárt világban megtapasztalt számomra érdekesnek tartott dolgokról.

Azt mindenképpen el kell mesélnem, hogy elmúlt héten eladtam a lelkemet az ördögnek, úgyhogy a magyarországi tartózkodásom csak egy röpke átmenet, és pár nap után már járni is fogom tovább az utamat a nagyvilágban. Svájcba nagyon beleszerettem ez alatt a fél év alatt, mivel tisztességes életkörülményeket biztosít, és emellett lenyűgöz a tisztaságával, a természetével, a hegyeivel a tavaival (sajtokról, csokikról nem is beszélve :)). Éppen ezért most egy 3 hetes "pihenést" követően megyek is vissza.

A hazautam mint általában most is rendkívül mókás, és élményekkel teli volt. Mivel nem akartam egyenesen hazautazni, így úgy gondoltam, hogy Olaszországban megállok egy pár napra, mert az nekem jó lesz. Úgyhogy 15-én szombaton elindultam Bernből vonattal Milánó felé. Természetesen hoztam a szokásos formámat, és majdnem sikerült lekésnem a vonatot. A 3-4 perces utat az állomásra a lakásomból kb. 50 másodperc alatt sprinteltem le a tömött málhazsákommal a hátamon, és ha nem nagyon jó fej a mozdonyvezető, akkor szépen Svájcban ragadok :). Az első ijedtség után átszálltam a központi pályaudvaron a nemzetközi gyorsvonatomra. Rendkívül kényelmes vonatunk volt, amely gyorsan repített minket Wallis és az alpok felé. Fantasztikusan gyönyörű és lenyűgöző ez a dél svájci vasút vonal, hiszen gyönyörű amikor a havas hegycsúcsok között száguld az ember. Sajnos nem lehet végig gyönyörködni, mivel a vasút az Olasz határt közelítve már főleg alagútban halad át a hegyek gyomrán keresztül. Megérkezve Olaszországba jött az első mókás dolog, tópart, háttérben hegyek, és HÓFEDTE PÁLMAFÁK. :)
Este érkeztem meg Milánóba a kicsivel több mint 3 órás vonat út után. Elmentem boltba venni valami vacsorát, majd megkerestem a szállásomat. Szállásadóm (Gabriele) egy ízig vérig Olasz srác volt erre a két napra. Este beszélgettünk a kung fu-ról, az életről, és az országról. Később elmentem sétálni a városba. Vettem egy metróbérletet (ami érdekes, mert 3 db pesti bkv jegy áráért cserébe 24 órát utazhattam korlátlanul), és bementem a dóm térre. Körbenéztem a téren egy kicsit, majd bementem a Galleria Vittorio Emanuelle II-be. Mókás volt, mivel hallottam valami élőzenét, és a fülemet követve egy kis "udvarba" jutottam, ahol egy kellemes rockzenekar zenélt nagykabátokban. Hallgattam egy kicsit őket, majd gyalog elindultam a San Lorenzo felé. Érdekesen konstatáltam hogy amúgy az olaszoknál nem divat a hó eltakarítása a járdákról. Kb. 90%-ban hó borította a gyalogosok útjait, úgyhogy óvatosan kellett közlekedni, hogy ne törje ki az ember a bokáját (szét is ment a térdem később). A San Lorenzonál összehaverkodtam pár rocker sráccal, akik megmutatták hol találok baráti áron malátaszörpöt. Elbeszélgettünk velük spanyolul, meg angolul és olasz tudásomat is csillogtattam (ami nincs), majd elköszöntem tőlük, és mentem tovább a Porta Genova felé. Ja azt még meg kell jegyeznem, hogy néztem egy nagyot, amikor az egyik srác kérdezte, hogy jól tudja e, hogy az "Újpest Dózsa" Magyarország legjobb focicsapata? :) Hát mondtam már nem Dózsa, de amúgy nagyon jól tudja :D. Általánosságban elmondható, hogy az olaszok tudják, hogy hol van Magyarország és Budapest. Gabriele azt mondta, hogy ezt azért tudják sokan , mert Olaszország tele van magyar vendégmunkás hölgyekkel, akik nem biztos, hogy az adóhatósságok és az erkölcsrendészet által teljes mértékben legálisnak tartott munkával keresik a mindennapi betevőt. Célom a Nibada színház volt (ami csak a nevében színház, valójában egy kis kocsma), mivel aznap egy bluegrass zenekar játszott. Nagyon szuper koncertet hallhattam, tele volt a hely emberekkel és jó hangulat volt. A szünetben beszéltem a zenekarral, és egyből ki lett találva, hogyha már amúgy is van nálam herfli, akkor menjek fel a színpadra játszani velük valami jó kis bluest, úgyhogy már elmondhatom, hogy Olaszországban is játszottam :). A közönségnek persze tetszett a magyar blues, úgyhogy jó kis este volt. A koncert után megindultam hazafele. Az utcán megkérdeztem egy fiatal srácot, hogy merre van az éjszakai busz megállója, és mondta, hogy elmagyarázni nem olyan egyszerű, úgyhogy elvisz kocsival :) Az éjszakain ismét összefutottam az Újpestes sráccal :). Hazaérve hamar lefeküdtem aludni, mivel már igencsak korán volt.

Vasárnap reggel ébredés után reggeliztem kicsit, aztán megindultam a városba nézelődni. Az 1-es villamossal mentem be, ami Milánó legrégebbi villamosa. Első úti-célom a mai napra a Castello Sforzesco volt. Közben sokat mosolyogtam, mivel mai nap éppen "mikulás futást" tartottak a városban, szóval lépten-nyomon mikulásjelmezes futókba botlottam (volt vagy ezer). Maga a kastély számomra nem volt akkora hatalmas buli, mivel inkább mondanám erődnek. Ilyen négyzet alakú az egész, belül kert, szóval nekem úgy hatott, mintha lenne egy erős-vastag várrész körbe, és én hiányoltam "magát a kastélyt" belülről :). Bementem egy festmény-rajz kiállítást megnézni, majd a kastélyt elhagyva átmentem a Parco Sempione-n. A park túloldalán megnéztem az Arco della Pace-t (békekapu). Mivel kicsit elfáradtam ekkorra, így kimentem villamossal a város szélére, és felültem a körbuszra. Ez annyit tud, hogy körbejárja egész Milánót. Mentem egy teljes kört, ami kb. 1 órás utat jelentett. Szétnéztem egy nagy áruházban, majd visszaindultam a dómtérre. Menet közben láttam egy szép épületet, és bár nem tudtam, hogy mi az, úgy gondoltam leszállok, és megsasolom. Igaz, ekkorra már nem bírtam járni, mert a göröngyös havas utakon a lábam teljesen szétment, és csak bicegve tudtam járni, de nem foglalkoztam ilyen apróságokkal. A Cimiterio Monumentale temetőt találtam be véletlenül. Amikor realizáltam, hogy ez "csak" egy temető, akkor nem voltam biztos benne, hogy meg akarom nézni, de szerencsére bementem. Hát Milánó legszebb helye. Fantasztikus szobrokkal van tele, és gyönyörű mauzóleumokkal. Szebb mint egy múzeum, és az a hangulat... Teljesen lenyűgöző. Van egy nagy "főépület" rész, amelyen belül is rengeteg festmény és szobor található, és a kert is fantasztikus. Aki szereti a gótikus hangulatot, azokat mindenképpen magával fogja ragadni a hely hangulata. Számomra a leglenyűgözőbb sír egy olasz szobrászművész által készített sír volt. A világ legromantikusabb, legszomorúbb szobra szerintem. Egy halott férfit ábrázol, aki fekszik egy kövön lepellel letakarva, a szerelme meg mellette és egy "utolsó csókot" lehel a kedvesének arcára... Hát nem hiába az én romantikus ábrándozó lelkivilágom... :) No mind1, a temető után folytattam a bicegést a dóm felé, mivel még napfényben is meg szerettem volna nézni. Hát valami fantasztikus ez a katedrális. Körbejártam kívülről, majd bementem a belsejébe. Éppen mise volt. Amúgy "mókás", hogy belül csak akkor lehet fényképezni, ha az ember kicsengeti a 2 eurós "fényképezős" jegyet, amiért cserébe kap egy karszalagot és annyit kattint amennyit akar. Hogy ezt a földi halandó ne sértse meg, ezért tele van a templom ilyen kommandós emberkékkel, akik amint nyúlsz a fényképeződhöz máris ott teremnek és ha nincs karszalagod, akkor "lekapcsolnak"... Nem igazán szimpatikus az eljárás, de hát ez van. A dóm után még bicegtem egy kicsit a városban, majd hazametróztam. Este még beültem enni egy jó kis pizzát, majd ledőltem aludni.

Hétfő hajnalban kibaktattam a buszpályaudvarra, majd egy órás buszozással elértem Bergamo-ba, ahonnan hazarepültem pestre. Természetesen itt is mókás volt, mivel kb 2* annyi cuccom volt, mint szabadott volna, úgyhogy az összes ruhámat magamravettem, hogy beférjek az egy darab kézipoggyászba. felül 12 réteg volt rajtam :) (Kabát-öltöny-két pulcsi-két hosszú ujjú ing, 1 rövid ujjú, és 5 póló). Aztán így mint hirtelen alakult Mislen baba már feljutottam a repcsire.

Nagyon jó kis út volt, viszont sajnos a fényképeim elvesztek (bár még próbálom szerelni a gépet, hátha sikerül megmenteni őket), úgyhogy az alant található fotók forrása az internet...