A világjáró tudós élete Isten kezében van...: Egy fél csepp India Európa közepén, avagy hindu esküvőn jártam

2013. Május 23-26

mottó1: „Egy öreg buddhista szerzetes, akivel Indiában találkoztam, azt mondta nekem, hogy maguk európaiak a legfegyelmezetlenebb emberek, akikkel valaha találkoztam, mert állandóan az irrealitásban bolyonganak. Vagy a múltjukon rágódnak, ami irrealitás, mert már nincs, vagy a jövőjükön elmélkednek, ami a másik irrealitás, mert még nincs. Ahelyett, hogy teljes intenzitással megélnék a jelent, amely közben valahogy elmúlik, elszalad.”

mottó2: „India az egyetlen ország a világon, ahol még csodák vannak, mert hisznek bennük az emberek.”

Még mielőtt a mesélésbe kezdenék, be kell számoljak róla, hogy elértük az 5000. megtekintést is a héten. Mindenkinek nagyon köszönöm, akik lelkesen olvassák a világjáró tudós életéről és az én szememen keresztül látott világról szóló bejegyzéseket, csak így tovább. Igyekszek sok mindent megnézni, és a magam mókásnak titulált stílusában leírni az általam tapasztalt-látott-ízlelt dolgokat. Lassan tényleg fel kell vennem a kesztyűt és el kéne kezdenem angolul is írni, mert olvasótáborom ismét bővült (Chile, Malajzia, Indonézia, Pakisztán, Ukrajna). (Bár eme országok pont nem az angol anyanyelvükről híresek...) Nagyon jó lenne a jövőben az összes országot meglátogatni, ahonnan valaha is olvastatok. :) (Már bőven lenne hova utazni).

Elröppent ez a hét is egy szempillantás alatt. Pénteken egész nap előadásokat hallgattunk, mivel délelőtt egyik BSC-s diákunk próbavédése volt, meg csoportszeminárium, délután pedig az egyik szomszédos csoportban dolgozó Hui kollegánk védte meg a doktoriját. Nagyon jól sikerült az előadása, és a védése is. Ennek örömére este az egyetemi klubszobában tartottunk egy kis lakomát. Este én még hivatalos voltam a koliban is egy szemeszterzáró buliba, úgyhogy oda is lenéztem.

Szombat reggel a fáradtsággal nem törődve felkeltem, mivel érdekes nap elé néztem: Pavan cimborám meginvitált egy indiai esküvőre. Pontosabban dél indiai, Hindu-Sri Lankai ceremóniára. (No mivel sajnos nem tudom a megfelelő hindu vallásban honos szakrális szakszavakat szavatolni (cserébe itt alliter-állok), ezért ha nagy hülyeséget írnék az elkövetkezőkben, akkor mindenkitől elnézést kérek és korrigálom amint valaki felhomályosít a dolgok pontos nomenklatúráját illetőleg.)

Maga a templom egy nagy raktárépületből lett kialakítva immáron tizenöt éve, ám sajnos pont most fognak elköltözni egy másik helyre, mivel lebontják a régi épületet, és irodákat vagy lakóházakat építenek helyette. Éppen ezért már egy jó ideje gyűjt a hindu közösség (több mint 20000 tagjuk van csak itt Bern közelében), és már megkezdődtek az építési munkálatok egy rendes szentély felépítésére, amely 2015-re készül el Berntől nem messze. (A falon van egy lista az adományokról, van aki 2000 forinttal támogatta az építkezést, és volt aki 60 millióval járult hozzá...) Ja, igen, azt tudni kell, hogy Európában kevés hindu szentély van, főleg ilyen „mobil templomok” vannak, amelyek időről időre más helyre költöznek. Pont a ceremónia kezdetére értünk be. A cipőt, gumicsizmát, bakancsot kint az ajtóban le kell venni, és mezítláb kell belépni a szentélybe. Egyből feltűnik az embernek, hogy indiai zene szól, és minden nagyon színes. A szentélyben az isteneket ábrázoló szobrok vannak mindenfelé ilyen kisebb oltárokon. Természetesen mivel esküvő volt ezért mindenki (férfiak-nők-én) is egyaránt feltették a homlokukra a pöttyöt (bindi). Körbejártam és körbefotóztam a szentélyt miközben a vőlegény már tülkön ülve várta aráját, s miközben a pap a vőlegény előtt ülve a földön rakosgatott mindenfélét egy tűzhelyre. A „nép” szőnyegeken ült a paptól nem messze. Időközben megérkezett a menyasszony a „koszorúslányok” kíséretében. A főbb szobrok előtt megálltak egy kicsit fohászkodni, majd bevonultak, leült az ara a vőlegénye mellé a székre (ilyen nagyon feldíszített paraván elé (lsd fotók), majd kezdetét vette a szertartás. Nekem nagyon szimpatikus, hogy a hindu esküvőnek nincs ez a kötelező jellege, mint egy európainál, ahol mindenki talpig öltönyben feszeng, és csendben várják a csodát. Itt mindenki beszélgetett mindenkivel, mászkáltak fel alá, közben hangosan szólt a zene, a pap meg csinálta a dolgát, a menyasszony meg nevetgélt. Amikor elkészültek az előkészületek (egy farakás, amibe a pap mindenféle cuccot rakosgatott, meg persze voltak „áldozati” tálcák is, kókusszal meg gyümölcsökkel teli). Akkor mikrofonba beszélt pár percet, majd folytatódott a zene, és a szertartás. A pár szülei ott álltak végig a gyermekeik mellett (de a menyasszony mellett a vőlegény szülei és vica versa), és ők is aktív részesei voltak a folyamatnak. A tűz után a leány apukája egy virággal telirakott kosárral járt körbe, amit mindenkinek meg kellett érintenie (ez ilyen fohászkodás az ifjú pár öröméért). Jópofa, mert a virágos tálba beletettek egy kamerát, így az összes jelenlevőről készült fotó (rólam is, majd néznek nagyot, ha előhívják őket, hogy „ez meg ki a csuda itten”). A szertartás azzal folytatódott, hogy mindenki körbeállta az ekkor már házaspárt, és a férj felszerelt a felesége fejére egy fejékszert, majd pedig rátette a bindi-t. Ez azért nagy jelentőségű (a pötty a homlokra), mert ezt férfi sosem teheti fel egy nő-re. Ha felteszi, akkor azzal azt jelzi, hogy élete végéig vele lesz. (Mint nálunk a jegygyűrű, csak azt bármikor le lehet venni a bindit meg „örökre odateszi a férfi” tütümm ccc…). Amint elkészült, az úri közönség virágszirmokkal „dobta” meg őket. A ceremónia még tartott ám tovább is, de nekünk menni kellett, úgyhogy csak 1,5 órát láttam a szertartásból, de hihetetlenül lenyűgöző és megkapó volt.

Persze a szertartáson kívül jó pár érdekességet is megtudtam-megtapasztaltam. Alapból ugye furcsa volt, hogy itt mindenki mászkál-beszélget. A mezítláb menést a földön, szőnyegen ülést azt teljesen megértettem, de amikor jön egy kis srác/lány, és hoz neked kaját, na az furcsán hatott. Később cukorkát is körbekínáltak :). A ruhákról megtudtam, hogy öltözet alapján sok mindent le tud szűrni a hozzá értő szem. Pl. ha egy leányon két részes a díszes ruha, az azt jelenti, hogy még nem kopogtatott be hozzá a télapó. Ha egyberuha van, akkor az a leány-nő már érett nemileg, ám itt jön a fontos dolog: milyen „sálat” visel a szári (egyberuha amibe be vannak tekerve) felett. Az, hogy a „sál” az a szári része vagy sem, azt még nem sikerült megfejtenem teljesen, mivel minden annyira színes és annyiszor vannak körbetekerve, hogy vőlegény legyen a talpán, aki kibogozza a dolgokat (bár állítólag csak a jó csücskét kell megrántani a szárinak, és akkor a nő forog, és a 6-10 méteres lepel szempillanat lehull (a hölgy meg jól elszédül)). Félretéve a tréfát, ha a sál cucc szélessége keskeny (és ugye egyberuha van a hölgyön) akkor az azt jelenti, hogy a leány keze még szabad. Amennyiben a sál jó széles, az azt jelenti, hogy már foglalt és férjezett asszonnyal állunk szemben. Jópofa dolog, mert így nincs félreértés. Amúgy azért fontos ez a „jelölés”, mivel a régi indiai kultúra szerint a szülők választanak arát a fiuknak. Ez a dolog úgy működik, hogy az apa kinézi a jövendőbelit (ugye ruha alapján tudja, hogy kik a potenciális menyasszony jelöltek), majd leül tárgyalni a leány szüleivel. Ilyenkor ugye az anyagi-társadalmi szempontok egyaránt fontosak. Ha mindenki rábólint a dologra, akkor a fiatalok is találkozhatnak (néha, nem minden esetben), és a leány ekkor is még mondhat esetleg nemet, de gondolom, a folyamatnak ebben a fázisában már senki sem tiltakozik. Ezután kiválasztják a jeles napot (a csillagok-hold állásának megfelelően), majd összeházasodnak. Tehát elmondhatjuk, hogy azok a fiatalok, akik ismerték már egymást a házasság előtt, vagy legalábbis látták egymást, azok szerencsések. Manapság azért már nem mindenhol ragaszkodnak ennyire a hagyományokhoz, a fiú is odaállhat az apja elé, hogy esetleg mi lenne ha annak vagy annak a leánynak a szüleivel beszélgetne, mivel szimpatikusak egymásnak…

Egy szimpla „kis” esküvő 4-5 órás, de általában 5 napig szokott tartani egy rendes tradicionális esküvő, a nagyok meg még tovább. Remélem még lesz módom megnézni majd másik esküvőt is, mert nagyon lenyűgöző az egész hangulatával.

(Szombat este a házibácsimmal és a barátjával ettünk beafsteak-et, meg zöldséges szószos tésztát. A fáradtságra való tekintettel itthon maradtam, és nem mentem el az itteni „budapestparádéra”, bár gondolom a zene nagyon nem az én világom lett volna, és épp most látom, hogy nem is baj, hogy nem mentem, mert valami botrány volt a városban, petárdákkal-tüzijátékokkal-„bombákkal” dobálták a rendőröket. Na majd jövő héten utánajárok, hogy mi miatt is volt a fennforgás (ami ugye errefele egyáltalán nem jellemző).

Ilyen sajtot hamiztam a héten, de erről bővebben majd a sajtos bejegyzésben. (amúgy Tete de Moine, vagyis barátfejsajt a neve, és tényleg ilyen rózsákat lehet levágni... Nyamiii)