A világjáró tudós élete Isten kezében van...: Zajlanak a dolgok mint rendetlenül...

2013 Január 21- Február 1

mottó1: „A jégcsap egyre nyúlik,

a csöppje már nehéz,

egy-egy kis tócsa pattan

s szelíden égrenéz.”

mottó2: „Akkor fejlődünk sokat, amikor nehéz idők járnak ránk.”

mottó3: „Ritka mint a hintalósz*r.”

Hát megint jó régen írtam. Nem azért, mert nem lenne mit, hanem egyszerűen nincs sajnos idő ilyesmikre (másra sem).

A múlt hét elrepült jó gyorsan, a fontosabb momentumokat tekintve tartottam csütörtökön egy előadást, amelyre nem túl sok időm (kedvem) volt felkészülni. Megünnepelvén, hogy túléltük a hét nagy részét, este meginvitáltam pár embert Vilohoz, és csináltunk egy jó kis fondüt. Megkóstoltuk Gábor pálinkáját is. A buli olyan jól sikerült, hogy másnap jó fáradtan húztuk az igét a munkában.

Szombaton átjött Gábor egy kicsit, sütöttem egy pizzát, meg beszélgettünk a világ nagy dolgairól.

Vasárnap Gáborral és Christiannal elmentünk korcsolyázni egyet. Szép lassan majd beleszokunk ebbe a sportba is. Talán már koszorúzni is (nembabér) fogunk tudni szép lassan ismét, gerincátültetés nélkül. Kori után csaptunk egy jó kis parasztvacsorát nálam jóféle magyar szalámival, bár sajnos nem szarvasból volt.

A mostani hét is elreppent egy szempillantás alatt, majdnem végig a laborban dolgoztam ott pedig szalad az idő, ha megy a mérés. Csütörtökön volt egy élesebb szóváltásom az egyetemen, ahol hirtelen kibújt belőlem a kisördög, hogy az embernek néha főznie, takarítania, mosnia és legfőképp aludnia is kell, úgyhogy a lehetetlent nem tudom prezentálni tegnapra, a csodára meg várni kell. Ennek örömére pénteken reggel elmentem az első kurzusomra az egyetemen, ami felettébb érdekes és jópofa, főleg angol nyelvtanról volt szó, az előadó tanár nagyon jó fej, úgyhogy élvezetes és hasznos lesz az elkövetkezendő 16 óra is vele. A délutáni-esti csoportszeminárium a szokásoktól kicsit eltért, mivel Jianfeng kollega poszter díjat nyert egy nemrégiben lezajlott konferencián, ennek örömére meginvitált mindenkit a szeminárium alatt egy kis kínai lakomára. Finomak ezek a cuccok, és hát az ízvilágnak köze nincs az otthon megszokott sarki „cípős tyirke hetesszász foint” féle menzákhoz. A hús az hús, az odáig rendben van, de a többit jobb nem megkérdezni. Finom? Finom. Nyelni kell és nem filozofálni. Én megint elkövettem azt a hibát, hogy a kíváncsiságom győzedelmeskedett, és megtudtam, hogy valami soklábú tengeri cuccnak eszem valamilyen alkatrészét éppen 3 pofára. A mosolyom a tény realizálása után már nem volt annyira őszinte, de eldöntöttem, hogy többet nem kérdezősködök. Eszem, amit elém tesznek. Gábor sajna lebetegedett, így ki kellett hagynunk a hét közepére tervezett éjszakai korcsolyázást, és a hétvégi „franciasvájci” túra is el lett tolva egy héttel. Gyógyulj meg hamar!

Amúgy az elmúlt 2 hétben is konstatáltam, hogy ami el tud romlani, az el is romlik. Értve ezek alatt minden elképzelhető dolgot. Kezdődött a móka még tavaly, amikor az egész festői hazautam alatt csináltam ugyebár idestova párszáz fényképet, és pestre érve behalt a telefonom, és eltűnt az összes fotográfiám. Üsse kavics, ahogy mondta a bölcs kínai, az emlékek a szívemben élnek. Ennek örömére végre sikerült pótolnom a telefonomat, úgyhogy újfent tudok képeket készíteni erre-arra jártamban (és reméljük ez most pár évig működni is fog). A héten jött a másik móka is, reggel felébredek, és az ágyam egyik fele 3* nagyobb mint a másik. Azt gondoltam, hogy még nagyon korán van és biztos én nem értek hozzá, de később szomorkásan konstatáltam, hogy tényleg az ágyikó átformálta magát az éjszaka leple alatt ameddig én békésen alukáltam, úgyhogy sajnos ezt is előbb utóbb le kell cserélni. Most viszont cserébe nagyon viccesen néz ki, és az biztos, hogy nem fogok róla legurulni…

Ja, hogy írjak egy kis érdekességet is, vettem-ettem a héten LICSI-t. Aki nem tudná mi is ez(én nekem sem volt halvány lila segédfogalmam sem a dologról), szóval ez az étek a szappanfafélék családjába tartozó örökzöld Litchi chinensis gyümölcse. Ránézésre eperhez hasonlít, le kell vágni a kemény szúrós héját, és belül egy hófehér ám annál inkább zselésebb állagú cucc fogad. Íze átmenet a szőlő, az ananász és a bodzavirág között. (LOL) Állítólag nagyon egészséges, és amennyire furcsa annyira finom, és párszáz jómagyar forintot szerintem megér fél kiló. A magját ne rágcsáljuk, mert azt nem emberi fogyasztásra tervezte a Nagyfőnök, cserébe el lehet ültetni, és 15 év múlva szüretelhetjük is a licsit, vagy akár nyakláncot, karperecet, aggregátort is fonhatunk belőle.