49-55.nap: Kényszerpihenő

2012 Augusztus 15-21

mottó1: "Az ember és a természet szeszélyei igencsak hasonlóak (...). Gyönyörű hidakat építünk, a természet meg fogja magát, s eltereli a folyó áramát."

mottó2: "Gondold csak el, milyen is lenne egy emberélet és a világ a baleset esélye nélkül? Milyen pökhendin magabiztos lenne, milyen szemérmetlenül gőgös és fennhéjázó! Nem, a baleset lehetősége ott lappang minden pillanatodban, a tárgyak, a helyzetek, az emberek, a vegyi anyagok, a statikus és fizikai képletek: mindez ellened is van. Tehát vigyázz. Ne aggályosan vigyázz, hanem emberi rangodhoz illően, komolyan és tárgyilagosan, nagyon figyelmesen. S mindig tudjad, hogy nem a világ ármánya tört önkényesen ellened, mikor a baleset bekövetkezik, hanem te voltál gyönge, lusta és kicsinyes. Nincs "villamosbaleset". Csak te vagy, s a villamos és a világrend."

Legutóbbi bejegyzésem óta kereken egy hét telt el... Rengeteg beszámolni valóm volt-van, csak eleinte időm nem volt rá, később meg lehetőségem írni, de ne szaladjunk annyira előre, minden fontosabb momentumot szép sorjában...

Pénteken munka után találkoztam Lucas barátommal, akivel kiültünk a "kis lehetőség" mellé egy dombra gitározni. Pár hét múlva kimegy Ausztráliába dolgozni egy fél évet, úgyhogy most jódarabig nem tudunk majd együtt muzsikálni,gondoltuk kihasználjuk az utolsó lehetőséget. Találkoztunk egy csapat leánnyal, akik épp születésnapot ünnepeltek, úgyhogy zenéltünk nekik egy sort, ők meg táncoltak-énekeltek.

Szombat reggel gyorsan össze kellett készülődnöm, mert indultunk vadvízi evezni. Ilyával az egyetemnél találkoztunk, majd elcipeltük a csónakot a vasútállomáshoz, ahol a többiek is várakoztak. Délre már Thunban voltunk, pontosabban Schwäbis-ban, mivel itt van a legjobb lehetősség a vízreszálláshoz ehhez a közel sem veszélytelen, de annál élménydúsabb játéknál. A hajónkon találtunk egy kis lyukat, úgyhogy első körben azt foltoztuk be. Aztán jött a főszervező (Artur), h tudnék e csatlakozni egy másik csónakhoz, mert egy utasa van, és egyedül nem mókás és biztonságos a játék. Mondtam, hogy természetesen, úgyhogy így kerültem Julcsi hajójába. A vízre szállást minden különösebb bonyodalom nélkül sikerült abszolválnunk, majd rájöttünk, hogy 1 darab evezővel annyira nem könnyű irányítani a hajót, de megoldjuk... A folyó első szakasza volt az igazán veszélyes, ekkor ugyanis rengeteg víz alatti szikla, és hullámgát állta utunkat,majd jött a  "vízesés". Mi tudtuk, hogy hogyan kell áthaladni a vízesésen (inkább nevezném zuhatagnak, mert azért a niagarához nem nagyon lehet hasonlítani...). Annyira csodás volt, hogy le is kameráztam az egészet. A telefonom a zuhatag után meg is köszönte a lehetőséget, mivel beázott, és kikapcsolta magát. Megpihentünk kicsit az oldalt levő szikláknál, majd folytattuk utunkat. Ezen a szakaszon már úszni is lehetett, de természetesen vigyázva a nagyobb sziklákkal és kisebb zuhatagokkal. Ha az ember nem vigyáz kellő képpen, akkor szépen beverheti a kezét-lábát a víz alatti sziklákba. (1-1 kisebb ütközés teljesen természetes). Persze a túrát kb. végignevettük Julcsival, mert rengeteg közel sem szokványos, de annál kalandosabb dolog történt. Láttunk például egy házi gyártmányú ÚSZÓ grilltűzhelyt egy hajó után kötve, láttunk embereket, akik felfújható dinoszauruszon utaztak (gondolom a vízesés alatt kezdték a túrát), és még rengeteg mókás dolgot. Persze a saját kalandjaink is megvoltak. Jó hír volt, hogy Szilvi a zuhatag után nemsokkal talált egy másik evezőt gazda nélkül amit odaadott nekünk (az ő csónakjuk meg kilyukadt közben), úgyhogy innen már 2 evezőnk volt. Természetesen alap törvény, h a talált evezőt el is kellett vesztenünk fél óra múlva kb. Szépen bepottyant a vízbe. Julcsi utánaugrott és el is kapta, igenám, de a hajónk meg épp a partközelben volt egy kis zuhatag után, úgyhogy kb esélyem nem volt 1 evezővel utolérni... Amikor már alig láttam Julcsi fejét a távolban, akkor én is bevetettem magamat a vízbe, és humánmotorként funkcionálva a folyó közepére tereltem a hajót, így szépen utol tudtam érni Julcsit és az evezőnket. Természetesen a kalandoknak még nem lett vége, mivel egyik zuhatagnál elvétettük az irányt, és jobb oldali kis mellékágba sodródtunk. Akkor kezdtük érezni, hogy nem teljes mértékben biztos, hogy jó helyen vagyunk, amikor láttuk, hogy a folyó főága 1 méterrel a fejünk felett folyik... Úgyhogy "kikötöttünk" a két ág közti részen, majd áttértünk a főágba. Pontosabban áttértünk volna, de Julcsi egyik papucsa a főágban landolt, mi meg még a kettő között tanyáztunk. Szerencsére most nem ugrott utána, hanem gyorsan hajóra szálltunk, aztán elkezdtük vadászni a papucsot. Természetesen esélyünk sem volt rá, hogy a habos folyamban észrevegyük. Le is mondtunk róla egy 20 perc után. Aztán később Julcsi felsikított: ott a papucsom!!! :) Egy másik hajó segítségével sikerült kihalásznunk, és el sem hittük, hogy jópár km távlatból előkerült. Közben a kalandok mellett gyönyörű szép mesebeli helyeken is elhaladtunk, sajnos ezeken már nem tudtam fényképezni ugye... Még egy kisebb mókánk volt. Bern közelébe érve a jobb oldalon egyre több mesterséges partszakasz volt, egyiknél megpróbáltuk magunkat kicsit távolabb lökni magunkat az evezőkkel, ám az enyém szépen beékelődött egy kis résbe... hát nem volt egyszerű kiszabadítani :) Kb. este 5-6 között érkeztünk meg jó fáradtan az Eicholz-hoz. Természetesen a csapatból mi voltunk az utolsóak, de ez természetes volt a sok kaland mellett, meg közben találtunk egy kis oldalpatakot amin feleveztünk egy darabon, mert annyira gyönyörű volt. Este grilleztünk, meg frizbiztünk a többiekkel, és összegyűltünk vagy 50-en a társaságban. Valami csoda folytán a telefonom észhez tért, és működött... Amikor besötétedett, akkor összepakoltunk, és elindultunk bulizni a városba. Én még beugrottam az egyetemre írni egy üzenetet haza, hogy minden rendben. :) A bulihelyszín egy hangulatos pinceklubb volt jó kis szerb népzenével, meg blues-rock-al. A tulajjal össze is haverkodtunk rögtön, úgyhogy majd lehet, hogy zenélek errefele.

Vasárnap Sara-val találkoztunk délben a vasútnál, majd cangával elemntünk a Gurten hegy lábához. Onnan felmentünk lifttel a tetőre, ahol a többiek már egy fa árnyékában élvezték a vasárnap délelőttöt. Beszélgettünk, nevetgéltünk, majd délután 4 körül egy kisebb túrát téve a hegyen lesétáltunk a biciklikhez.

Felhívnám olvasóim figyelmét, hogy mostantól a nyugalom megzavarásárát könnyedén előidézhető sorok következnek, ezért mindenki csak asját felelősségre és nagykorú jelenlétében olvassa tovább!!! (Én szóltam!)

Megbeszéltük mindenkivel (kb 20an voltunk), hogy a strandnál találkozunk, és úszunk egy jót. Mivel Artur, Sara és én bicóval voltunk, ezért elindultunk lefelé a dombon... A sapkámat lefújta a szél, én meg próbáltam megállni... Namármost ezt a procedúrát 30-40 km/h-s sebességnél első és hátsófék egyszerre történő alkalmazásával jó tapadású betonúton annyira nem javaslom senkinek sem hirtelen kivitelezni. A kerékpár féktávolsága kb 20cm volt a jó fékeknek köszönhetően, az én röppályám a kerékpár felett majd mivel kapaszkodtam és magammalrántottam vele kb 4-5 méter... Elrepültem mint a győzelmi zászló. Ahogy kedves Marikanéni mondaná, nekirepülésből toltam egy triplaleszúrtrittbergert... Hát nem ajánlom senkinek. Külső szemlélőknek biztos egy élmény volt, nekem annyira nem. Kb hasonlóan éreztem magamat, mint kereken 10 éve egy motorral villamos elé esés alkalmával egy esős délután, azzal a különbséggel, h csak a látványos repülés lehetett hasonló az élmény most sajnos utánozhatatlan. Természetesen az összes ember első kérdése az "ÚRISTEN" után az letfunkcióim helyes működésére irányult. Félmosollyal konstatáltam, hogy még élek. Rájöttem, hogy tekerni nem tudok tovább, és hogy a nadrágom és ingem teljesen szétszakadt, sőőt van pár vérző horzsolásom is kb minden testrészemen kettőt leszámítva. Szerencsére a fejem volt az egyik amit nem ért horzsolás (valami csodával határos módon, mert a rövid repülőút után még kb. 2-t bukfenceztem a biciklivel a kezemben, úgyhogy a gyermekkori judos és jedireflexeknek köszönhetem, h most nem a helyszínelők írják ezt a blogbejegyzést... (mára talán már feltakarították volna az agydarabkákat az útról).  Szép lasan lementünk a strandra, aztán 1 órás pihenés után (meg egy fejemben lezajlott "hullócsillagnézős" majdnem ájulás után konstatáltam, hogy a shockhatás múlóban van, a fájdalmak erősödnek, úgyhogy kórház. A kempingben Sara és Artur hősiesen lefertőtlenítették a sebeimet, aztán a helyi béjvacs bácsi bekötötte. Telefonáltak a kórházba, hogy nemsokára érkezik egy önjelölt kaszkadőr a traumatológiára. Svájc... Párszor már mondtam mennyire hihetetlen... A messzi távolból odajött egy bácsi, hogy látja, hogy valami gond vsn, kocsival van, elvisz. A kórházban egyből befektettek, de vasárnap délutánról lévén szó sokat kellett várni, mire hazaindulhattam. Természetesen az orvosom közben csinált pár életmentő műtétet, ellátta a többi beteget és engem is megműtöttek. A várakozás eléggé rémálom szerű volt több okból kifolyólag is. Az egyik az volt, hogy egy nő pár szobával arrébb folyamatosan üvöltött és sikított (svájcitudásommal arra jutottam, h le kellett vágni valamijét hogy életbe maradjon, és ébredésnél tudta csak meg a szituációt, és érthető, h nem volt túl boldog szegény... Aztán  leszedálták. Csak közben ugye én fájdalmaim erősödtek, és a doki mondta, h nem ihatok vizet se, mert lehet műtét lesz, közben eszembe jutottak a rémtörténetek a külföldi kórházakról, ahol előbb vágnak aztán kérdeznek... No mind1, a lényeg, h sokminden átfutott az agyamon. Persze a dokibácsi viccelődött, hogy lehet, hogy a molekulákhoz értek, de földrajzból még van mit tanulnom (nem tudtam, hogy mi Szerbia fővárosa).. Félelmemnek az is okot adott,hogy hogyan fogok így dolgozni, mi lesz ha műteni akarnak, és főképp mit fogok csinálni, ha mindkét kezemet gipszelni kell?

Amikor szóltak, hogy tolnak a műtőbe pár óra múlva, mert "punktion" lesz, akkor már tényleg kicsit be voltam tojva. Egy dokinénivel voltam, mert a dokibácsim még mindig műtött. Mondták, hogy no para, mert csak megnézik a kezemet egy ilyen "realtime" röntgennel, aztán egy jó nagy tűvel elkezdenek kotorászni a csontok közt, úgyhogy ne idegeskedjek. Jaaaaaaaaaaaaaa, mondtam, akkor tényleg semmi okom nincs idegeskedésre (csak a pánikra) :) A műtét hamar megvolt, és nagyon vicces, ahogy látod a saját csontjaid, ahogy mozgatják, meg ahogy közte balettoznak egy bazi tűvel. Mire a jobb kezemmel megvoltunk a dokim vissza is tért. A balt már ő műtötte MONITOR nélkül... Gondoltam ő egy jedi, neki nem is kell látnia, hogy hova szúr, az erő mutatja a tűnek az utat. A jobb kezemből 2 ml vért szipkáztak ki, a balból 6-ot! Maga a procedúra közel sem kellemes (mondjuk fájdalomcsillapító nem kellett), de utána... húúúúúúúúú amint kiszívják a cuccot, és kiveszik a tűt hát  az valami fantasztikus élmény. Mintha adtak volna kétúj kart. Tudtam őket mozgatni. Persze hatalmas fájdalmakkal, de sokkal jobban. Jobbat begipszelték, felöltöztettek (gatyára vetkőztettek az elején, és esélyem nem lett volna egyedül öltözni), adtak egy rakás gyógyszert éjszakára, aztán megbeszéltük a dokival, h 6 hét múlva együtt zenélünk bluest (kiderült, hogy ő is bluest játszik). és hazamehettem. Éjszaka egy darab percet sem tudtam aludni.

Hétfőn bementem az egyetemre (bár reggel konstatáltam, h kb semmit se tudok csinálni a bal kezemmel, a jobb meg gipszben van.) 1 óra volt, mire 1 inget magamra vettem nagy fájdalmak közepette, és 1 ajtót kinyitni kb 5 perc. Az egyetemen elintéztem a biztosításomat, meg megbeszéltük, h 1-2 nap pihenés, utána fogok tudni mikroszkópozni, jelentést írni, vizsgázókra felügyelni, meg ilyesmik... Szerdától fizikoterapeuta heti két alkalommal, amúgy meg napi 4* 2 féle elég erős fájdalomcsillapító, összesen napi 8 GRAMM (csak viszonyításképp jelzem, h egy erős fejfájásra általában elég 500 mg én ennek meg a 16*osát kapom naponta, és így is néha szívom a fogam fájdalmamban).

Ezt a bejegyzést bepötyögni nem volt túl egyszerű pár ujjal kicsit fájva, csak hát életjelet akartam már adni, hogy "mindenrendben" :)

Az elmúlt hét egyenlege:

-1 jó zenélés
-több új barát szerzése
-70 km biciklizés

-30km vadvízi evezés és úszás
-mínusz 1 nadrág mínusz 1 ing mínusz 1 telefon
-1 törött jobbkéz
-1 rommázúzódott bal kéz

Sajnos a következő hetekben minden kínszenvedés lesz, és nem fogok tudni úszni, hegyetmászni, biciklizni (egyenlőre még a mosdással-étkezéssel-öltözködéssel is órákig tartó problematikák vannak), de hát a heartbreak után ilyen az armbreak :) Viszont itt az ideje, hogy beszerezzek egy jó fényképezőt, ha már a telómst rommátörtem... Azért igyekszem majd a lehetőségekhez mérve dolgozni, meg sok helyre menni, képeket csinálni (kell szerezni egy új gépet), blogot írni...

A VADVÍZI EVEZÉS:

http://www.youtube.com/watch?v=NAAUnQSEfik

Lukas cimborám

A CSipetcsapat

Vízreszállás előtti pillanatok

Julcsival egy hajóban

Hátul a havas hegyek

Artur és Sara a vadvízi kajakban

A jól megérdemelt pihenés a 30 km után

Vasárnapi piknik a Gurtenen 

Utolsó kép rólam mielőtt rommázúztam magamat